Nem az egészségügy védelmében írok. Címnek csak azért adtam, hogy felfigyeljenek az emberek. A történetet valójában az egészség védelmében írom, mert az egészséget óvni kell. A magunkét és a szeretteinkét mindenképpen. Néha ellenőrizni szoktam, megvan-e még? Mármint az egészségem.Egy hete is kerestem, de nem találtam, illetve megtaláltam, de nem volt egészséges. A háziorvosom laborba küldött. Volt bennem némi tartózkodás, nehogy egy ott kóválygó vírus meginvitáljon a szabad ágyak egyikére. Minden bátorságomat összeszedve a múlt szerdán felkerestem a labort.

A főbejárati ajtó önműködően kinyílt. Már léptem volna be, amikor egy nagydarab ember katonásan üdvözölt. A biztonsági őr eddig sohasem köszöntött, igaz,ezt az embert még nem is láttam a kórházban azelőtt.

Zöld hacukában, fityulában szorgoskodó hölgyek között vitt VOLNA el az utam. Az egyikük hozzám lépett, és szívélyesen érdeklődött a hogylétem felől. Milyen barátságos, pedig nem is a rokonom! Vagy csak nem ismertem fel az álöltözetben?

Udvariasan… nem, ez nem igazán jó szó ide… kedvesen, igen, kedvesen kikérdezett. A vírus iránt érdeklődött, hogy tudomásom szerint volt-e nekem, s ha igen megvan-e még?Találkoztam-e más vírusszerető emberekkel? Voltam-e karanténban? Ha nem, miért nem, és mikorra tervezem. Szóval valami ilyesmi…

Közben fertőtlenítőt nyomott a kezemre, ami kellemesen bizsergette a bőrömet. Szerettem volna otthonra is, de a hölgy nem tudta megmondani a márkáját. Amikor a rovatokat kitöltötte, rám nézett és bevallotta, hogy eddig még neki sem volt semmilyen aggodalomra okot adó tünete. Meglepődtem őszinteségén, de nagyon jól estek a szavai. Meg is nyugodtam egy kicsit. Ezután megtávhőmérőzött. Egy piros pontot irányított az ádámcsutkámra: 36,2! Mosolygott, mert ez és ettől lefelé bármennyi jó. Hát, nem is tudom, én 18 fok alatt már didergek. Végül a tucat tollak egyikével aláírtam az útlevél-nyilatkozatot, melyet útközben a menetszél enyhén lengetett.

A laborablaknál benyújtottam papírjaimat, ahol egy arcmaszkos hölgy türelmet kért a várakozásért, majd ütögetni kezdte a mindaddig vétlen billentyűket. Kisvártatva megkérdezte, hogy hoztam-e mintát? Hát persze, válaszoltam, az egyiket az ereimben, még meleg, a másikat egy kis üvegben, és az se hűlt ki teljesen.

A bökős asszisztens szabadkozott, amiért nem talált egyik karomban sem vénát, pedig tűvé tett érte mindent. Biztattam, keresse tovább, mert a feleségem a maszkkal együtt azt is bepakolta. Végre megvan, sikoltottunk fel mind a ketten! Nagyon készséges volt, mert a feltáró munka eredményeként rám ragasztott tamponokat megengedte, hogy hazavigyem. Az eredményért, bár szívesen látjuk Önt bármikor, kérem, ne fáradjon be, azt a hírmondón keresztül tudatjuk kezelőorvosával, gyógyszerészével.

A vérvétel sohasem kellemes, most sem volt az, de a fogadóbizottság, a laborosok új élménnyel gazdagítottak. És látszott rajtuk, hogy nem a katonai irányítás napi parancsa miatt azok. Mindössze félórát töltöttem el a kórház-rendelő falai között, de kár lett volna kihagyni! Az egészségügyet ugyan nem kedveltem meg, de az ott dolgozókkal szívesen találkozom máskor is. Ha muszáj!

Vizsy Ferenc